9783990643433.jpg

Tartalomjegyzék

Impressum

Bevezető

Küllőd, Szerbia —1999. október 18.

Magyarország —1996. szeptember 22.

Katymár, Magyarország —1999. október 17.

Bezdán körül, Szerbia —1999. október 19.

Csonoplya, Szerbia —1999. október 17.

Langley, Virginia, USA —2013. március 13.

Csonoplya, Szerbia —1999. október 18.

Homorúd, Magyarország —1999. október 20.

Basel, Svájc —2008. február 9.

Budapest, Magyarország —2004. június 1.

Hongkong, Kína —2016. március 27.

Sanghaj, Kína —2008. május 18.

Makaó, Kína —2016. április 5.

Berlin, Németország —2013. november 28.

Los Angeles, USA —2013. július 8.

Berlin, Németország —2013. december 4.

Los Angeles, USA —2015. március 26.

Bottoms Up Club, Hongkong, Kína —2016. április 5.

Langley, Virginia, USA —2013. április 2.

Hongkong, Kína —2016. április 6.

Dunaszerdahely, Szlovákia —2015. július 19.

Kuvaitváros, Kuvait —2016. április 6.

Zürich, Svájc —2015. augusztus 3.

Küsnacht, Svájc —2016. március 28.

Moszkva, Oroszország —2016. március 25.

Küsnacht, Svájc —2016. április 7.

Langley, USA —2016. március 10.

Kirgizisztán felett —2016. április 7.

Teherán, Irán —2016. március 23.

Budapest, Magyarország —2016. március 10.

Pyongyang, Észak-Korea —2016. március 10.

Zürich, Svájc —2016. április 7.

Budapest, Magyarország —2016. április 25.

Zürich, Svájc —2016. április 7.

Makaó, Kína —2016. április 8.

Arosa, Svájc —2016. április 8.

Makaó, Kína —2016. április 8.

Arosa, Svájc —2016. április 8.

Makaó, Kína —2016. április 9.

A Kaszpi-tenger fölött —2016. április 9.

Hongkong, Kína —2016. április 10.

Moszkva, Oroszország —2016. április 10.

Újdelhi, India —2016. április 10.

Moszkva, Oroszország —2016. április 12.

Homorúd, Magyarország —2016. április 17.

Moszkva, Oroszország —2016. április 20.

Hongkong, Kína —2016. április 25.

Budapest, Magyarország —2016. április 27.

Budapest, Magyarország —2016. április 28.

Moszkva, Oroszország —2016. május. 6.

Langley, USA —2016. május 11.

Budapest, Magyarország —2016. május 10.

Isztambul, Törökország —2016. május 2.

Párizs, Franciaország —2016. július 14.

Impressum

Bibliografische Information der Deutschen Nationalbibliothek:

Die Deutsche Nationalbibliothek verzeichnet diese Publikation in der Deutschen Nationalbibliografie­.

Detaillierte bibliografische Daten sind im Internet über http://www.d-nb.de abrufbar.

Alle Rechte der Verbreitung, auch durch Film, Funk und Fern­sehen, fotomechanische Wiedergabe, Tonträger, elektronische Datenträger und ­auszugsweisen Nachdruck, sind vorbehalten.

© 2018 novum publishing

ISBN Printausgabe: 978-3-99064-342-6

ISBN e-book: 978-3-99064-343-3

Lektorat: Sósné Karácsonyi Mária

Umschlagfoto: PERSON

Umschlaggestaltung, Layout & Satz: novum publishing gmbh

www.novumpublishing.hu

Bevezető

A regény szereplőinek többsége, különös tekintettel a főszereplőkre, kitalált karakter. Egyezésük bármilyen élő vagy holt személlyel pusztán a véletlen műve. Ez alól csupán a valós és dokumentált eseményekhez bizonyítottan köthető személyek kivételek. Ők azonban mindössze az adott jelenet hangulatának kialakításában játszanak szerepet. Éppúgy, mint egy város vagy városrész, épület, esetleg néhány bútordarab. A díszlet érdekessége, hogy a szereplők kivétel nélkül létező járművekkel utaznak, valamint valódi fegyvereket és eszközöket használnak, azok valódi rendeltetése és képességei szerint. A regény hősei jobbára valós, a szerző által is bejárt helyszíneken, létező szervezetek között egyensúlyozva igyekeznek vezetni a történet fonalát. A könyvben szóba kerülő háttéresemények többségükben megtörténtek, különös tekintettel a dátummal megjelöltekre. A történet négy kontinenst és tizenhét időzónát ölel át.

A konfliktus – és ebből következően a könyvben felvázolt megoldás részletei – csupán a szerző képzeletében alkotnak efféle hálót. Hogy a valóságban ez miként történhetne? Azt már döntse el Ön!

Küllőd, Szerbia —
1999. október 18.

Egész éjjel gyalogolt. Sajgott a lába, több helyen is feltörte a bakancs. A jugoszláv kiruccanásokkor mindig bakancsot hordott. Valahogy erősebbnek érezte magát benne. Most ellenben fájdalma forrásává vált. Másfél napja nem vette le. A felszakadt bőrtől vér nedvesítette a talpát. Ruhájából szaggatott rögtönzött kötései átáztak. Nedvesek voltak a bujkálástól. Barna haja sárgás volt az agyagos sártól. Az elmúlt 30 órát a közeli erdőkben és elhagyott, romos házakban töltötte. Reszketett. Alig lehetett több öt foknál. Megsebzett vad volt csupán, semmi több. Ha élni akart, mennie kellett tovább.

Kelt fel a Nap, kezdte bevilágítani a párás tájat. Egy kövesút közelébe ért. Legfeljebb százötven méterre lehetett tőle, mikor megpillantotta. Kissé összegörnyedve, óvatosan közeledett felé. Mindkét irányban kis települések, köztük két kilométernyi rés. Az út túloldalán a határ. Gyorsan át kellett mennie. Hajnalban még nem láthatják meg. Lassan odaért az aszfalt széléhez. Kihalt volt a környék. Erőt vett magán és nekiiramodott. Kissé húzta a lábát.

Mielőtt a túloldalon lelépett volna a murvás szegélyről, megtorpant. Elsápadt, meghűlt benne a vér. „Ne prilazite” olvasta a táblán, melyen piros háromszögben halálfej jelezte az aknamező kezdetét. A délszláv háborúban a szerbek aknazárat húztak a határra, mondván, a horvátok magyar területeken keresztülhaladva támadják őket hátba. Persze a magyar állam ezt tagadta. Azonban az akkori MSZP kormány nagyon jó kapcsolatot ápolt a horvátokkal, így az ilyesfajta beavatkozás a pártatlan Magyarország részéről belefért a kilencvenes évek politikájába. Természetesen új, amerikai barátaink buzdítása és támogatása mellett.

Nem tudta, mit tegyen. Ha visszafordul, talán üldözői karjaiba, így a halálba megy. Ha nekivág, éppúgy az életét kockáztatja. Ha meg nem is öli a gránát, a lábát leszakíthatja. A modern harcászat lényege nem az ellenség elpusztítása. „Okozz sérülést!” – ez az új jelszó. A sérült katona további kettőt lefoglal. Ennek megfelelően a modern taposóaknák sokkal kisebb töltettel, ám trükkösebb megoldásokkal felszerelkezve kerülnek a földbe. Ahogy hezitált, egy autót pillantott meg az úton, alig háromszáz méterre lehetett. Már biztosan észrevették. Az út kátyús, így még negyven-ötven másodperce van.

Nekivágott az aknamezőnek, nem volt más választása. Ide csak nem jönnek utána. Az ellenkező irányban könnyedén utolérik, nem volt már ereje futni. Alig hetven méterre volt az úttesttől, mikor a kocsi megállt. Négyen szálltak ki belőle. Felsorakoztak az út szélén.

– Bvresszavíj! Idiote! – kiabálták, de Francois csak ment tovább. Már száztíz méterre járt. Futni kezdett, már ahogy tudott. Haladnia kell, menekülni! A csapatból ketten a kocsi csomagtartója felé fordultak, gyorsan kinyitották, és kutatni kezdtek benne. Nem voltak egyenruhások, ez azt jelenti, Francois nem kell nekik élve. Kapkodva kotorásztak a poggyásztérben. Közben teltek a másodpercek, talán tizenöt-húsz is. Nőtt a távolság, kétszázötven méterre járt az úttól, és futott tovább. A karcsú testalkatú, de izmos férfit hajtotta az adrenalin. Kétszázhetven, háromszáz, háromszázhúsz, háromszázharminc – nem bírja tovább, kicsit lassít, de mennie kell.

A kocsiból két AK-47-es gépkarabély került elő. A szerbek nem túl jó lövők, de idejük és lőszerük van bőven. Elővették a tárakat, kattant, ahogy a helyretoló szerkezet az első lövedéket kézi felhúzással betolta az elsütő szerkezet elé a csőbe. Az első lövés után a töltés automatikus. Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov világhírű fegyvere máris készen áll, hogy sorozatra állítva percenként száz golyót okádjon ki magából.

Egyre csak nőtt a távolság. Már majdnem hatszáz méternél járt, mikor a golyók süvíteni kezdtek körülötte. Tizennyolc másodperc alatt ürült ki a tár. Nem találták el, és ő közben újabb ötven métert tett meg. Lassítania kellett. Nem bírta tovább, de nem állt meg teljesen, inkább csak vánszorgott. Ekkor, ahogy a jobb lábára helyezte a testsúlyát, reccsenést érzett a talpa alatt. Halk kattanás jelezte, hogy vége. Azonnal megállt. Valószínűleg amerikai akna, gondolta, vagy besült. Ha amerikai, akkor addig nem robban fel, amíg rajta áll. Az USA hadseregének kreatív mérnökei úgy tervezték ezt az aknát, hogy kétszer robban. Először, mikor az ember leveszi a testsúlyát, így kilencven-százhúsz centi magasságba löki a szerkezetet. Ekkor jön a második robbanás, mely nagyjából hatszázötven darab öt és fél milliméteres repeszt repít szét a világba, így okozva sérülést húszméteres körben. Francois pedig rajta állt. Vajon honnan szereztek a szerbek amerikai aknát? – futott át Francois agyán egy felesleges gondolat.

Megfagyott benne a vér. Mit tegyen? Megfordult, óvatosan mozdítva jobb lábfejét a fedélen. Csapdában volt, szinte érezte az alatta feszülő gyilkos erőt, mintha belátna a föld alá. Rettegett, nem akart meghalni. Egész eddig menekült, és most itt és így kell meghalnia. Nem lehet ezzel vége. Mire fel volt akkor a szenvedés? Izzadt, vert a szíve és zihált. Kezdett pánikba esni. Az üldözőit nézte, és várt.

A szerbek rögtön rájöttek, hogy mi is történik pontosan. Élőhalott, gondolták. Errefelé így hívták a hasonló csávába került embereket. Átállították a Kalasnyikovot egylövéses fokozatba, hisz’ a célpont már majdnem hétszáz méterre volt. Csak egy lövés, felváltva az első találatig, ebben egyeztek meg. A többit az akna elintézi. Ha nem azonnal, akkor kicsit később. Igazából már most is mehetnének, hisz’ a fiú nem menekül. Innen nem, ezt nem lehet kijátszani. De a móka, az móka.

A 180 centis férfi könnyű célpontot nyújtott. A baloldali férfi lőtt először, nem talált. A másik lövedék alig tíz centire mellette csapódott be. A férfi káromkodott, és dühösen bevágta a fegyverét a csomagtartóba. A másik újra célzott, koncentrált, lassan kifújta a levegőt, figyelte a célt, finoman meghúzta a ravaszt, és a klasszikus ólomlövedék elindult. Forogva gyorsult, míg elhagyta a huzagolt csövet, és a belobbanó gázok szétcsaptak körülötte. Ekkora távolság sok, majdnem másfél másodpercig tart a lövedéknek megtennie. Francois látta a torkolattüzet, majd meghallotta a lövést, de nem történt semmi. A golyó még három tized másodpercet repült, mire átszaggatta a ruhát a testén.

Magyarország —
1996. szeptember 22.

Francois húsz éve ismerte meg Vladot, bár igyekezett nem belekeveredni az alvilág dolgaiba. Egyszerűen csak sokat járt a vidéki játékterembe. Nem játszani ment, csak figyelte az embereket. Ott futott össze a barátaival, vagy legalábbis azokkal, akiket annak hitt. Mindig is kerülte a konfliktusokat. Nem volt gyávának nevezhető, csupán bizonytalannak. Rosszul érezte magát, ha sokan voltak körülötte. Alapvetően bizalmatlan volt az emberekkel. Társaságban nem tudott jól vegyülni, de azért próbálkozott.

Egyke gyerek volt. Édesanyja egy szakmai kiküldetésen ismerkedett meg apjával, Oliver Picoult-val Belgiumban. Szerelmük gyümölcseként hamar megszületett Francois, ám apja rövid együttélés után elhagyta őket. Így vízuma lejártával hazatért, és a féléves Francois-val Somogy megyében telepedtek le. Az asszony a Kaposvári Agrártudományi karon kezdett tanítani.

Francois alapvetően boldog gyerekkort tudhatott maga mögött. Annak ellenére, hogy a szocialista lelkületű közösségben nem fogadták be társai. Ha a nyugati származását el is nézték volna neki, neve mégis örök gúny tárgyává tette. Nem érezte magát magányosnak, egyszerűen hozzászokott, belenőtt az egyedüllétbe. Kerülte a csapatsportokat, és rengeteget olvasott. Szabadidejét gyakran töltötte a játékteremben. Itt senki nem kérdezett, és senki nem vádaskodott.

Pechére éppen ott volt az egykori Specnaz-kommandós utolsó munkanapján. Akkoriban az elrettentés volt a kulcsszó. Aki azt tette vagy mondta, amit elvártak, békén hagyták. Aki nem, azt a hozzátartozóival együtt büntették meg.

Egy sajnálatos napon azonban az orosz addig beszélt egy elégedetlen vendég lelkére, hogy az belehalt a meggyőzésbe. A teljesen betépett Vlad menekülni próbált, de az agyában lüktető tetrahidrokannabinol és amfetamin keveréke rossz irányba vitte. Bukdácsolva baktatott a közeli bazalttöltésen, amikor hirtelen fény borította be a tájat. Bambán a ragyogás forrása felé fordult.

Nem hallotta a kürtöt, a sikítva fékező, szikrázó kerekek zaját, a vetemedő acélmonstrum hangját. Tonnaszám száguldott felé a halál. Ő meg csak állt ott bambán, fel sem fogta, mi zajlik körülötte. Ordítva vágtatott, zakatolt felé a mozdony, és negyvenegy kocsiból álló vontatmánya. Mikor találkozott a száztíz kilós testtel, olyan sebesen tépte szét a húst, zúzta porrá a csontot, hogy Vlad észre sem vette, máris halott volt. Egy pillanat volt csupán, egy szemvillanás. Eddig tartott a mozdony acélszerkezetének őrült erővel szétrobbantania az orosz testét. Háromszáz méteren át vonszolta a tetem fennakadt darabjait a szerelvény, mire megállt. A helyszínelő rendőrök harminckilónyi maradványt tudtak begyűjteni a mozdony elejéről.

Kihallgatásakor Francois, mint az egyetlen szemtanú, a lehető legkevesebbet beszélt. Pedig nagyon felkapták az ügyet. A szomszéd megyéből is érkeztek nyomozók, ők nem voltak beszervezettek. Ha csak a helyiek kezelik az esetet, talán még kihallgatás sincs, de probléma biztos nem keletkezik. Ezért Krovtsik úr, a helyi alvilág kulcsfigurája elküldte hozzá az ügyvédjét, aki pontosan kioktatta Francois-t, mit kell mondania. Okos fiú volt, figyelt, és mindent szóról szóra úgy tett, ahogy utasították. A kihallgatás után már várta egy sofőr, és vitte egyenesen Krovtsik úrhoz.

Picoult tudta, hogy nincs veszélyben, ugyanis hűen ragaszkodott az utasításokhoz. Valahogy mégis minden megváltozott. Más szemmel nézett a világra. Talán a félelem a kihallgatástól? Hisz’ még mindig hevesen vert a szíve. Vagy a marcona emberek a szürke, félhomályos rendőrségi folyosón? Sosem járt még ilyen helyen. Esetleg a sebes arcú portás a bejáratnál, aki mogorván szinte kitépte az iratait a kezéből, hogy beírja a látogatók névsorába? Sejtelme sem volt róla, hogy elindult benne egy folyamat, aminek végeredménye beláthatatlan. Még csak a magja hullott elméjének talajába, talán épphogy gyökeret eresztett, máris nekifogott torzítani Francois életét. Kezdett széthullani benne a világról alkotott képe. Elmosódni az addig élesnek látszó határ jó és rossz között. A kocka el volt vetve.

– Ügyes vagy, fiam. Jól csináltad. Krovtsik úr hálás lesz! – vetette oda a fiúnak az ügyvéd gúnyos mosollyal.

Francois tudta, hogy a koros maffiózó hálája annyit jelent, hogy ő már megbízható ember, így ezután, ha jót akar, neki dolgozik. Ő pedig pénzt akart keresni. Mohón, de nem ész nélkül. A fiatalok tipikus lelkesedésével belevetette magát a mocsokba.

Fiatalos vonásainak köszönhetően hamar ráragasztották a Kölyök nevet. Minden igyekezete ellenére voltak, akik rendszeresen így hívták. Pokolba kívánt beceneve azonban védelmet is jelentett. Sokan csak így ismerték. Valódi identitása előttük rejtve maradt. Ezért egy esetleges nyomozás vagy sajnálatos haláleset alkalmával a beazonosítást is nehezítette volna. Az események feltárásában akkortájt nem volt könnyű dolguk a hatóságoknak, pláne a kilencvenes évek informatikai hátterével.

Társaihoz képes kifejezetten művelt volt, ráadásul kiemelkedő nyelvérzékének köszönhetően jól beszélt angolul, németül és franciául. Ez később hatalmas előny volt, de sokan csak különc bolondnak tartották. Nem értették ezt az egész tanulási izét. Végül megszokták, és évekkel később már büszkék is voltak rá, hogy a Kölyök annak idején velük kezdte.

Az első években valódi nevét csupán akkor használta, mikor titokban tanult, fejlesztette magát. Ilyenkor a jövőjét építette. Tudta, hogy a szálakat valamikor a távoli jövőben össze kell húznia. Nem élhet örökké kettős életet. Ezt az egészet egy jó heccnek tartotta, amivel könnyedén pénzt kereshet, de az elméjét folyamatosan pallérozni próbálta.

Kezdetben a banda, illetve Krovtsik úr nem sok feladatot osztott rá, csak meg kellett őriznie egy-egy csomagot. Később széthordani a csomagokat megadott címekre. Olykor pénzt is kapott értük, amit persze vissza kellett vinnie a feladóhoz. Mindig tudta, ha pénzes buli következik.

Ő már csak így hívta: pénzes buli, nem fogta fel a valódi súlyát.

Ilyenkor Krovtsik úr egyik gorillája is elkísérte, megvédve az értékes árut és a pénzt.

Ez kötelező protokoll volt, amióta fél évvel korábban, ’96 decemberében Gáboron, az egyik legmegbízhatóbb futáron úrrá lett a kísértés. Persze nagyon hamar elkapták, csak a családot kellett kissé megszorongatni, és magától előkerült. Gábor részeg volt, amikor odatántorgott üldözőihez. Meglett majdnem az összes pénz, ezért a családját nem bántották, de a házukat felgyújtották. Őt berakták egy kocsiba, és beton zsaluelemeket láncoltak a lábára. Meg sem mozdult, nem állt ellen. Felesleges is lett volna. Magát már nem menthette, és minden további tiltakozással vagy ellenállással csak a szeretteire hozott volna bajt. A rendőrséghez végképp nem fordulhatott. Minek is? Akiket nem vettek meg, azok képtelenek lettek volna megvédeni. Menekülni, futni sem lehet örökké. Előbb-utóbb lanyhul a figyelem, akkor pedig utolérik. Ezért hát sztoikus nyugalommal viselte, ahogy kattant a lakat a láncon. Majd az autó megállt, kinyílt az ajtó, kitágult a tér. A Hold fénye ragyogta be a tározó vizét. A hídon pont középen álltak, a víz felett, a fenék itt hét-nyolc méter mélyen volt.

Látni a kedvenc horgászhelyét, gondolta. Hát, a vasárnapi bedobás elmarad. Nincs már több ücsörgés az úszót és a hullámokat figyelve. Kit hibáztasson mindezért?

Aztán zuhanni kezdett, csobbant, először a beton, majd ő, összezárt felette a vízfelszín, azután csend. Mély, harmatos csend, csak a kabócák törték meg olykor. A kocsi ajtaja bezárult. Elhajtottak. A szemből elhaladó autó utasai nem is sejtették, hogy alattuk éppen valaki végső, vonagló, reménytelen tusája zajlik, akár csak egy leheletnyi levegőért. Hiába… Győzött az őrjítő kínhalál. Még néhányszor rándult a tudattalan test, de ez már csak utórengés volt, az élet utórengése. A vízzel megtelt tetem végül lassan, nyugodtan elmerült, hogy örökre megpihenjen a víztározó iszapjába burkolózva. Pár nap múlva a felpuffadt tetem húsa táplálékot ad a vízi élőlényeknek, ezzel kapcsolódva bele az élet örök körforgásába.

Nehéz jó futárt találni, ezért meg kell védeni őket – saját maguktól is. Hisz’ nincs a környéken olyan bolond, aki belepiszkálna Krovtsik úr ügyeibe. Az egyetlen ellensége a mohóság, ha a lehetőséggel találkozik.

Francois nem szívesen vallotta be magának, de mélyen, titokban szerette ezt a fajta létet. Többnek, erősebbnek érezte magát a társainál, a többi tininél. Mindig is magányos farkas volt, az életkorban hozzá illő társai által alkotott világ perifériáján tengette az életét, ezt már régen megszokta. Most sem vált központi figurává, de valahogy több lett, hatalmasabb. Úgy érezte, a mögé tornyosuló szervezet új képességekkel ruházza fel. Tetszett neki a rendszer, ahogy bekebelezett mindenkit. Nemcsak hatalommal, fenyegetéssel vagy pénzzel, hanem információkkal is. Krovtsik úrnak érdekében állt, hogy a zsebében lévő rendőrök minél magasabbra jussanak, ezért hát suttogott nekik. Tettesekről, rejtekhelyekről, csempészútvonalakról. Spicli volt az alvilágban, mint bármelyik maffiavezér. Feldobta az ellenfeleit és a kiiktatandó, megbízhatatlan embereit. Már azt, aki szerencséjére nem tudott sokat. Akiknek terhelő információik voltak, azok a halakkal aludtak, ha feleslegessé vagy veszélyessé váltak. Így nőtt a szervezet egyre nagyobbá és befolyásosabbá.

Francois-nak gyorsan kezdett változni az értékrendje. Az emberélet egyre kevesebbet, a pénz egyre többet ért számára. Lassan, de biztosan ragadta el a rendszer, a sötétség. Kitépte a családjából, a társai közül, kitépte a társadalomból. Közben észrevétlenül, apránként elvette a jövőjét is. A jövőt, amit a családja remélt, a biztonságos, nyugodt otthon lehetőségét. Élni, belesimulva a kor társadalmi normáiba, ez már fényévnyi távolságra szaladt. Észre sem vette, és már az övék lett, végleg. Azt bizonygatta magának, hogy a döntés joga megmaradt a számára, és meg is marad mindig.

Pedig már rég nem ő irányított, csak sodródott a körülményekkel – a jól manipulált, tudatosan alakított körülményekkel. Ha egyszer belekerülsz, a mélybe ránt. Ha már nem tudsz visszatérni a tieidhez, akkor leszel igazán megbízható. Ha elszaggattad a szálakat magad körül. Ha felégettél mindent magad körül. Ha végleg lemondtál az álmaidról. Cserébe színlelt hatalmat, hamis összetartást, kizárólag érdekkapcsolatokat kaptál. Mikor pedig a rendszer már nem veszi hasznodat, megalázva, megtépve kivet magából. Pusztulj, amerre látsz!

Francois ezt nem látta – akkor még nem. Mire felismerte a hamis képek mögötti igazságot, már késő volt. Maga alá temette a szenny, és csak egyre mélyebbre süllyedhetett benne. Csak küzdhetett és várta az esélyt, ami nem jön el talán soha. Mikor pedig ott van, élni vele. Lépni egy szintet, és harcolni tovább a következő lehetőségért. Ez volt az egyetlen út, hogy újra a maga ura lehessen, és többé-kevésbé önálló döntéseket hozhasson. Damoklész kardja örökké a feje fölött lebeg majd, hisz’ mindig lesz egy magasabb szint. Így élete végéig viaskodhat majd.

Katymár, Magyarország —
1999. október 17.

Majd’ három évvel Gábor halála után már „nagyban nyomta”. Ők így mondták, nagyban, mintha ez dicsőség volna. Délnek tartott a jugoszláv határhoz. Mostanra már némileg rendeződtek a viszonyok. Bár a határellenőrzés még nem volt az igazi. Nem is bánta. Iljával, Vlad utódjával Csonoplya felé vágtattak, mindenféle elhagyatott utakon.

Csonoplya egy pár ezer lelket számláló, főként vajdasági magyarok lakta település Jugoszlávia északi részén. A zöldhatártól alig negyven kilométerre, a 304-es számú út mentén. Már befejeződött a délszláv háború, de itt még mindig könnyű volt fegyverhez jutni. Főként Kalasnyikovhoz, gránáthoz és lőszerhez, de néha egy-egy Desert Eagle is felbukkant. Az izraeli-amerikai közös fejlesztésű pisztoly brutális károkat tudott okozni a maroklőfegyverhez képest. Ám igazán kedveltté az tette, hogy hosszú csöve és majd’ két kilogrammos tömege okán még a tapasztalatlan lövész is könnyen ért el vele pontosnak mondható találatot.

– Lassíts! Ki akarsz minket nyírni, te barom? – kiáltott rá Francois a partnerére.

– Nem kell mindjárt úgy mellre szívni. Alig megyünk hetvennel. – Persze az is igaz, hogy az erdőben, egy földes úton. Most érhettek a zöldhatárhoz. Villany lekapcsolva, csupán a Hold világítja be a tájat. Errefelé sok a vad, ezért a Mitsubishi Pajero orrára megerősített gallytörőt szereltek. Nem engedhették meg maguknak a késlekedést. Nem lassíthatta őket holmi kóbor szarvas. A maga nemében ritkaságnak számító V6-os, száznyolcvan lóerős szörny hatalmas étvággyal falta az utat. Egyetlen szépséghibája az az öt lyuk volt a karosszérián. Három a jobb oldal hátsó részén, kettő pedig a pótkeréktől jobbra. Találatok.

Pár héttel korábban Ilja némi lőszert és két kiugrott orosz légióst csempészett át a határon – utóbbiakat saját szakállára –, mikor meglepték a határőrök. Bár el tudott suhanni előlük, és rendszám híján azonosíthatatlan is volt, egy rövid sorozatot azért kapott emlékbe. Eddig még nem csináltatta meg, pedig Krovtsik úr külön figyelmeztette a veszélyre. Egy közúti ellenőrzésnél – az erdőből kiérve mindig visszateszik a rendszámtáblát és lemossák az autót – nincs az a nyomorult rendőr, aki ne venné észre a golyónyomokat. Akkor pedig biztosan kérdezősködni, esetleg kutakodni kezd.

– Figyelj, Francois! Nem kell túlparázni. Csak nyugodtan. – Ilja nemcsak a magyart, most magát is nyugtatta. A szerbek előszeretettel alkalmaztak csecseneket, akik kitartók és kegyetlenek voltak, és gyűlölték az oroszokat. Ők meg ketten mennek oda. Illetve ez a vézna magyar, meg ő. Mit tud vele kezdeni? Szinte még gyerek, akkor is, ha felnőttnek hiszi magát. Bár a lövés rendkívül jól megy neki, kérdés, hogy élesben miként reagál a konzervdobozok cowboya?

– Ilja, én nem az úttól parázom. Most lesz először csere. Túl nagy a rizikó. Ha nem tetszik nekik, vagy nem értünk egyet az értékben, akkor mit csinálunk? Ketten vagyunk, ők meg… – Elhallgatott. A csendet csak az ágak recsegése és a motor bőgése verte fel. Olykor egy-egy nagyobb döccenőnél hangos huppanás hallatszott hátulról, ahogy a méretes szürke láda zökkent egyet. Ilyenkor Francois sietve megigazította a rádobált használtruha-halmot, hogy gondosan elrejtse a tetején a vastagon szedett IFOR feliratot, és az amerikai hadsereg azonosítóját. Taszárról hozták; még az amerikás időkben is be lehetett surranni a reptérre az északkeleti oldalról, persze némi belső segítséggel, ám az mindig akadt. Pár ezer forinttért bármelyik magyar munkás szívesen segített.

Ilja és Francois igyekeztek nem gondolni arra, hogy a legkisebb balszerencse esetén a halálba tartanak. De legalábbis hosszú és gyötrő évtizedekre cellát válthatnak egy szláv börtönben. Az sem mellékes, hogy Magyarország déli szomszédjánál még létezett a halálbüntetés.

Szinte észre sem vették, hogy átértek Jugoszláviába. Már jó tizenöt kilométerre jártak az országban, mikor megálltak felrakni a rendszámot, persze hamis helyi táblát. Itt úgysem ellenőrzik őket, de nem baj, ha nem szúrnak szemet. Az Irgalmas Angyal hadművelet pár hónapja ért véget, de a katonai egységek és a rendőri erők még mindig innen száz-százötven kilométerre összpontosultak, Belgrádban és onnan délre. Errefelé inkább IFOR és KFOR feliratos amerikai csapatok mozogtak. Őket meg nem érdekelte egy civil terepjáró, pláne, ha jó állapotúnak tűnt. Az Irgalmas Angyal hadműveletben a NATO két hónap alatt több mint négyezer bombát szórt különböző stratégiai célpontokra. A repülők Olaszországból, Németországból és az USS Theodore Roosevelt repülőgép-hordozóról szálltak fel.

A környéken még érezni lehetett a háború szagát. Az igazán heves harcok nem itt dúltak, mégis egy nyomasztó lepel hullott mindenre és mindenkire. Több mint négy év telt el azóta, hogy egy messzi idegen városban, Párizsban, az Élysée-palotában 1995. december 14-én aláírták a mostanra meghiúsult békeszerződést. Az itt élő emberek számára ez túl távoli és érthetetlen dolog volt ahhoz, hogy felszabadítsa a tudatukat. Ők a halált ismerték. Közelről nézték a vérengzést, ahogy a több évszázados megosztottságból a Josip Broz Tito által harmincöt éven át összepréselt Jugoszlávia felrobbant. A Jugoszláv Föderatív Népköztársaság első miniszterelnökének halála után tíz év alatt egymásnak fordult az ország. 1991-ben a kelta újév napján fegyveres konfliktussá fajuló sovinizmus négy év alatt majd kétszázezer ember halálát okozta, és több mint egymillióan váltak hajléktalanná. A lappangó félelem és bizalmatlanság ott bujkált minden szempárban. Lesütött fejű emberek tébláboltak az eső utáni sárban. Késő volt, a fények nagy része kihunyt a faluban. Csonoplya már aludni tért, amikor a két csempész keresztülhajtott a falun dél felé.

Három kilométerrel később tértek csak le balra, a régi lőszerraktárak felé. Itt még határozottan látszottak a háború nyomai. A bombázások hatalmas, helyenként hat-hét méter átmérőjű gödröket téptek a földbe. A raktár előtt volt a találkozási pont. Már csak kétszáz méter.

Hányan is vannak? – lüktetett a gondolat mindkettőjük agyában.

Már csak százötven méter. Igen, ott kettő, jobbra még egy, és arrébb is még három…

Már csak száz méter. Tapintani lehetett a feszültséget.

Még hetvenöt. Összesen nyolc embert számolt Francois, Ilja csak hetet.

Még ötven. Lassítanak. Nézik a szerbek fegyverzetét.

Huszonöt.

Megállnak.