Tartalom

Impresszum 4

Bevezetés 5

I. 7

II. 10

III. 17

IV. 26

V. 36

VI. 43

VII. 49

VIII. 55

IX. 58

X. 72

XI. 78

XII. 85

XIII. 93

Bevezetés

Bizonyára sokan vagyunk, akik kacérkodunk a gondolattal, hogy alkossunk valami maradandót, valami szépet az utókor számára. Te is gondoltál már rá? Arra, hogy megoszd az emlékeidet, hogy örömet szerezz valakinek, bárkinek, ha már nem leszel itt, ha már emlékké válsz te magad is?

Én igen. Mindig is bennem volt az érzés, hogy nem tűnhetek el innen nyom nélkül.

Nem gondoltam, hogy pont egy könyv lesz. Csak leírtam az álmaimat, kiírtam a fájdalmaimat, és megírtam az érzéseimet, gondolataimat. Csak kerestem magamat, és figyeltem a jelekre. És a jelek jöttek…

Figyelni kell a jeleket, az álmokat.

Egy szomorkás, lenyűgözően gyönyörű, viharos májusi délutánon törtek rám a gondolatok, én pedig leültem a gépemhez és órákon keresztül, mintha valaki diktálta volna, írtam. Estig kattogtam a billentyűzeten.

Ezután, ahogy esténként szoktam, kimentem a kertünkbe a tó mellé. Magamba szívtam az üde, virágillatú májusi este hűs levegőjét, néztem a csillagokat az égen, ezután néztem a csillagokat a tó tükrében, és arra gondoltam, jó helyen vagyok itt…

Furcsa éjszaka követte ezt az estét. Látogatóim voltak. Tudom, álmodtam, de valahogy azt éreztem, nagyon is valóságos, ami történik. Írnom kellett. Emberek kerestek fel engem. Meséltek. Elmesélték az életüket, és azt kérték tőlem, írjam meg. És én írtam és írtam, egész éjjel.

A nap már ragyogóan sütött, amikor felkeltem. Szerettem volna leírni mindazt, amit éjjel már az álmomban is, de sajnos csak foszlányok maradtak. Lehet, nem is kell emlékeznem rá, lehet, elég volt az, hogy azok az emberek megosztották velem életük nagy titkait. Én pedig megőrzöm. Ahogy a való életben is.

Úgy indult a nap, mint a legtöbb reggelen.

Látszólag minden olyan volt, mint a legtöbb reggelen.

Látszólag volt csak minden olyan, mint a legtöbb reggelen.

Bennem megváltozott valami. Eldöntöttem, hogy írok egy könyvet. Megírom A Könyvemet.

Már a kezedben van a könyv. Valamiért rátaláltál. Vagy ő terád. Kérlek, olvasd végig olyan átéléssel, olyan szeretettel, mint ahogy íródott. Fogadd be, lélegezd be, ízlelgesd az őszinte, igaz történetemet. Lehet, ismerős érzéseket kelt majd benned. Lehet, olyan valakire bukkansz, akit ismersz, akit szeretsz, aki fontos neked, akit szerettél, vagy aki fájdalmat okozott, akit gyűlöltél, vagy akit megbántottál. Lehet, hogy félsz majd, lehet, hogy nevetsz, és lehet, sírnod is kell. Lehet, hogy magadra ismersz. Lehet, hogy rám ismersz. Lehet, találkoztunk már valamikor réges-régen egy másik életben. Lehet, majd csak a következőben…

I.

„A csillagokat nézd, és ne a földet a lábad alatt!”
(Stephen Hawking)

Fekete viharfelhők tornyosultak felettem a sötét égbolton. Alattam a mélyben viharos tenger háborgott. Csak álltam ott, és élveztem a vihart. Néhol még felsejlett a hold a fekete csipkefelhők mögött. Félénken bújt elő, hogy megajándékozzon engem még egy meseszép, halvány derengéssel. Csodaszép villámok ragyogták be az éjszakát. Leírhatatlan béke és nyugalom áradt szét bennem. Egy magas sziklán álltam. Lepillantottam a mélybe, és kicsit megborzongtam. Szél kócolta a hajamat, tépte a fekete ruhámat. Vállamról a fekete kendőmet lerántotta egy játékos fuvallat, majd karjaiba véve gyásztáncolt el vele a messzeségbe.

Sokáig figyeltem, merre jár. Úgy nézett ki, mint egy nagy, fekete madár a fodrozódó hullámok felett. Egyszer csak nyoma veszett. Eltűnt. Elmerült, és onnan már soha nem jön vissza. Ahogy semmi és senki sem. Behunytam a szemem és éreztem, ahogy forró könnyeim szinte végigégették az arcomat. A megnyugtató megbékélés érzése forró lávaként áradt szét a testemben, elpusztítva ott mindent, ami rossz. Ennyi. Úgy éreztem, ennyi volt. Elmosolyodtam. Mélyet szippantottam a csodálatos, sós levegőből, lehunytam a szemem, majd nagyot sóhajtottam, mielőtt…

„If it be your will…” – duruzsolta halkan Leonard Cohen hangja.

Ez az ébresztőm! A telefonomból szól a dal, mint minden reggel. Itt vagyok az ágyamban. Csak egy álom volt. Megint.

Egy álom.

Álmosan nézek ki az ablakon. Ragyogóan süt a májusi nap. Csodás. Az élet valóban gyönyörű, az álom pedig egy nagy csoda. Bármilyen is. Lehet vidám, szomorú, vicces vagy ijesztő, az álmom az én kincsem. Az én titkom. Az álmom csak az enyém. Kell egy kis… nem is, néha sok idő kell, hogy feldolgozzam. Hogy újraéljem és megértsem. Jó szórakozás ez, bár időnként felvetődik bennem a kérdés, hogy éljem vajon az álmaimat, álmodjak egy más életet, vagy egyszerűen éljem ezt az álomszép életemet, még ha nem is az enyém. Akkor is, ha már rég nem rólam szól. Melyik az igazi? Vajon melyik az igaz?

Újabb csodálatos nap kezdődött. A forró zuhany alatt eltöprengtem az álmomon. Miért álmodom ugyanezt már sokadik alkalommal? Eszembe villant egy gondolat: mi van, ha a valódi életünk csupán éber álmunk szövevénye? Ez lehet a magyarázat. Hűvös fuvallatot érzek, a lelkem is megremeg, és libabőrös leszek a forró víz alatt. Ez is ismerős érzés. Itt vagyok. Itt vagyok újra a testemben, és fázom.

‒ Kész a kááávééé! – hallom a férjem kedvesen hívó hangját.

‒ Jövöööök! – trillázom a csobogó víz alól.

Megállok a tükör előtt, és vizslatva megbámulom a tükörképemet. Nem kellett volna. Elborzadok. Ijesztő. A szemembe nézve nem annak kékjét, nem a körülötte lévő apró kis ráncokat látom. Azt látom, ami mögötte van. Engem. Azt, aki vagyok. Valahol mélyen, a sötétség legmélyén. Ezt csak én látom. Ezt nem látja más. Ezt senki más nem láthatja.

Vár rám, igyekeznem kellene. Gyorsan összerázom a hajamat, törölközőt csavarok magam köré, sietve mosom a fogam…

‒ Gyere már!

‒ Pillanat! – Habzó szájjal, fogkefével a számban kiáltok vissza.

Elzárom a vizet és indulok. Előkapok két poharat, és jéghideg narancslével töltöm meg őket.

Megyek.

Elmosolyodom.

Ma is, mint minden reggel, tökéletes tejhabbal a tetején, ott gőzölög a kávém az íróasztalán.

‒ Megfelel? – mutat a művére.

‒ Tökéletes. Köszi! – hálálkodom, és kedvesen rámosolygok, miközben felé nyújtom az egyik poharat. Puszit nyomok a homlokára, szabad keze a derekamra siklik, magához húz és megcsókol. A hajamról lecsepegő víz eláztatja a pólóját, de nem foglalkozik vele. Azt mondja, szeret engem. Már kimondja. Évekig hiába vágytam erre a mindent jelentő szóra. Már kimondja, de vajon tényleg így is érez?

Mostanában gyakran ölel úgy át, hogy azt érzem, sejt valamit. Tud az álmaimról és fél, hogy elveszít? Elmesélném neki, de nem akarom. Még nem. Nem merem.

Kicsit elbambulok, miközben nézem, ahogy a hideg ital könnyeket csal a karcsú üvegpohár falára.

‒ Ideülsz? – mutat a mellette lévő székre.

‒ Ja, persze! – mosolygok rá könnyedén.

Odaülök a kibicszékre – így nevezem a mindenfelé nyeklő-nyakló, gerinctornáztató fekete swopper forgószéket. Sokszor csak ücsörgök itt mellette, amikor dolgozik. Azt mondja, szereti, ha itt vagyok vele. Hát legyen.

A kávé mellett élvezzük a reggel nyugalmát. Kint csiripelnek a madarak, zöldell a fű, virágoznak a virágok, lágy szellő mozgatja a faleveleket. A természet zökkenőmentesen teszi a dolgát.

Minden annyira nyugodt és tökéletes a májusi napsütésben!